A SEGÍTŐ SZAKMÁBAN (ÁLDOZATVÉDELEM, PSZICHIÁTRIA) ELTÖLTÖTT ÉVEK ALATT MINDKETTEN MEGTAPASZTALTUK, HOGY AZ, AHOGY MANAPSÁG AZ EMBEREK ÁLLNAK A SAJÁT PROBLÉMÁIKHOZ, ILLETVE AHOGY A SZAKEMBEREK ÁLLNAK A KLIENSEIK PROBLÉMÁJÁHOZ, NEM JÁRHATÓ ÚT. A HANGSÚLY KÍVÜLRE TERELŐDÖTT, A BELSŐ FOLYAMATOK PEDIG NEM KAPNAK ELÉG FIGYELMET, VAGY NEM A MEGFELELŐ MÓDON ÉS NEM ELÉG KORÁN. 

Pszichiátriai betegek 90% - a komoly tünetekkel és betegséggel kerül be az osztályra, de amikor elbeszélgetünk velük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a panaszok egy konfliktusból, munkahelyi stresszből , feldolgozatlan kudarcból vagy egyéb, viszonylag egyszerűen kezelhető problémából nőtték ki magukat. Az emberek hajlamosak addig elfojtani, hárítani és nem megoldani egy zavaró tényezőt, amíg az már olyan komoly következményekkel jár, hogy talán nem is lehet visszafordítani. Miért van ez? A mai felszínes világban a negatív érzelmek, betegség, tökéletlenség, hibázás olyan szégyenfoltnak számítanak, melyek létezését teljesen kizártuk, nem foglalkozunk még csak a lehetőségével sem, hogy egyszer velünk is megeshetnek. Így, amikor megtörténik (mert az élet velejárója, hogy negatív dolgok is történnek benne), akkor nem tudjuk helyén kezelni őket, és még segítséget sem merünk kérni, nehogy kiderüljön, hogy nem vagyunk tökéletesek. A szakemberek is tehetnek erről, hiszen ők is gyakran a „minél többet minél gyorsabban” hibájába esnek. Számos alkalommal előfordult, hogy a beteg jelezte: szorong, nem tudott aludni éjjel, fáj a feje, stb. A reakció pedig mindig szorongáscsökkentő, altató, fejfájáscsillapító, stb.

A kellemetlen tünet ezáltal rövidtávon eltűnik – a kiváltó ok (melyek felderítésére alig történik kísérlet) viszont hosszútávon továbbra is megmarad, később is tüneteket okozva. 

A TRÉNINGEK SOKSZOR SAJNOS HASONLÓ MÓDON MŰKÖDNEK: 1-3 NAP ALATT ÍGÉRNEK MEGOLDÁST EGY OLYAN PROBLÉMÁRA, AMI LEHET MÁR TÖBB ÉVE FENNÁLL. HA VALAKI EGÉSZ ÉLETÉBEN ÖNALÁVETŐ VOLT, AZ NEM FOG MEGTANULNI NEMET MONDANI EGY 2 NAPOS ASSZERTIVITÁS TRÉNINGEN. AZ EMBERI NEHÉZSÉGEK ÁLTALÁBAN NEM KÉT PERC ALATT ALAKULNAK KI. A MUNKAHELYI STRESSZ VAGY  A BURN OUT NEM A FRISS DOLGOZÓKAT, PRÓBAIDŐSÖKET SÚJTJA. AKKOR MIÉRT AKARJUK 8-10 ÓRA ALATT MEGOLDANI? 

Mi azért hoztuk létre és szeretnénk minél több emberhez eljuttatni a Benzaiten Tréninget és annak filozófiáját, mert hiszünk benne, hogy a készségfejlesztés, tanácsadás, korai intervenció és prevenció a mai világban hasznos, hatékony és nélkülözhetetlen módszerek a boldog élethez, de csak akkor, ha követnek két nagyon fontos szabályt: 

EMBEREK VAGYUNK, BÁRMIT , AMIT EDDIG ELSAJÁTÍTOTTUNK, HOSSZAS GYAKORLÁS ÉS SZÁMOS ISMÉTLÉS ÚTJÁN TETTÜK!

EGYEDIEK VAGYUNK, MERT KÜLÖNBÖZŐ ERŐSSÉGEINK ÉS GYENGESÉGEINK VANNAK, ÍGY UGYANAZT A DOLGOT NEM LEHET MINDENKINEK UGYANÚGY MEGTANÍTANI!

MIÉRT PONT KELET?

„A GONDOLAT SZÓKÉNT NYILVÁNUL MEG. A SZÓ TETTKÉNT NYILVÁNUL MEG. A TETT SZOKÁSSÁ VÁLIK. A SZOKÁS PEDIG JELLEMMÉ SZILÁRDUL. VIGYÁZZ EZÉRT NAGYON, HOGY MIT GONDOLSZ!”
/BUDDHA/

Benzaiten szerencseistennő a kommunikáció, a kreativitás, az emberi kapcsolatok, valamint tanulás védelmezője. Nem véletlen, hogy Keleten régmúltban gyökerező kultusza van: ezek a tényezők minden időben és társadalomban a boldog és sikeres élet alapkövei voltak. A nyugati világ elvárásai azonban sokunkat eltereltek ettől az úttól: a rengeteg szabályban elveszett kreativitásunk, a sikerhajhászásban az emberi kapcsolatok eltárgyiasodtak, az egymás közötti kommunikáció személytelenné, erőszakossá vált. Pörgő világunkban úgy érezzük, nincs időnk a mély fejlődési tapasztalatokra, hanem passzív befogadókká válunk. 

Pedig igaz Buddha tanítása „Tetteink,szavaink és gondolataink meghatározzák karmánkat, vagyis azt, hogy boldogság vagy szenvedés lesz-e osztályrészünk”. Ezért nagyon fontos, hogy tudatossá váljunk: tisztában legyünk gondolatainkkal, tetteinkkel és szavainkkal, irányuljanak azok önmagunk vagy mások felé. A céljainkat nem szolgáló, sőt, sokszor ártó megnyilvánulásaink megszüntethetők, és konstruktívvá alakíthatók, csak megfelelő módszer és kitartó gyakorlás szükséges hozzá. Hiszünk benne, hogy boldogságunk kulcsa a mi kezünkben van, ami nem más mint a változtatás önmagunkon, hozzáállásunkon, gondolkodásunkon.  Alan Watt amerikai filozófus szerint a buddhizmus a legjobb pszichoterápia, ami nagy igazság, mert ha jól megnézzük, a keleti életfelfogás középpontjában azok a tényezők állnak, melyek hiányával magyarázható a nyugati emberek boldogtalansága. Ezek a tényezők pedig az önismeret, belső folyamatok megértése; a külső folyamatok ítélkezés nélküli elfogadása; a harmónia megtalálása és megélése mindennapi cselekedeteink során; felelősségvállalás önmagunkért és tetteinkért; ragaszkodások elengedése és az állandótlanság elfogadása. 

A keleti gondolkodásmód tréningeken való felhasználásával két célunk van: segíteni a résztvevőknek elindulni a tudatosság és az önismeret útján, valamint felszínre hozni bennük két elengedhetetlen tulajdonságot: az erőt és a rugalmasságot. Az erő adja azt a tartást, amire bármilyen szituációban támaszkodhatunk, amitől képesek leszünk felelősséget vállalni az életünkért, míg a rugalmasság által tudunk alkalmazkodni az élet talán legnehezebben elfogadható aspektusához: mindig minden változik, semmi sem állandó. 

Tesszük mindezt keleti módszerekkel: rengeteg sajátélménnyel, gyakorlással, önreflexióval, elfogadással, rugalmassággal és sok-sok humorral. 

„A valódi tudáshoz nincs rövid út”, tartja a japán közmondás. Szerencsére ez az út élvezetessé, szórakoztatóvá és hasznossá tehető, érdemes rálépnünk! 

Akármennyire több ezer éves bölcsesség, Buddha tanítása, miszerint minden szenvedés forrása a ragaszkodás, nem nőtte ki általános felfogássá magát. Persze nehéz a mai világban nem ragaszkodni, mikor annyi ígéretesnek tűnő, vágykeltő inger vesz minket körbe, amit muszáj megszerezni, ha beledöglünk is, illetve annyi borzalommal találkozunk, hogy jogosan bújhatunk az önsajnálat és panaszkodás jóleső, meleg takarója alá – ezt a luxust is igen nehezen adjuk fel.

De nem muszáj ennyire a végletek között leélni egy életet, illetve nem mindenkinek. Van, aki jól érzi magát az érzelmi hullámvasúton ülve, jól kezeli a helyzeteket és épen jön ki belőlük, akármennyire mély vagy magas állapotokat élt meg. No és persze vannak, akik ugyanilyen széles érzelmi skálát járnak be egy nap alatt, de annyira nem élvezik ezt és szeretnének változtatni rajta – utóbbiakhoz szól most ez a kis iromány.

Persze már rég szivárványtestben páváznék egy csapat Buddha társaságában, ha tudnám, hogyan kell szenvedésmentesen élni, de erről szó sincs. Távolról sem. Mindössze annyit sikerült elérnem, hogy lényegtelen dolgokon már nem pörgetem be magam, a fájdalmas szituációkon hamarabb túllépek, és összességében sokkal nyugodtabb vagyok (legalább is én ezt érzékelem, aztán lehet, hogy a barátaim, családom, kollégáim, terapeutáim, felügyelő tisztjeim mást gondolnak… :P). Persze tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek más számít lényegtelen dolognak (itt jegyezném meg, hogy a kávé elfogyasztása új adag főzése nélkül semmilyen kultúrában sem számít lényegtelennek, sőt!!!!!!444!NÉGY!), és a fájdalom is eléggé szubjektív, éppen ezért nem létezik 100%-os, mindenkinél bevált recept. Csak a saját tapasztalataimat tudom megosztani, ha ez másnál is hatásosan csökkenti a szorongást, önutálatot, önhibáztatást, megfelelési kényszert és halogatást, akkor már megérte. (Megjegyzés: a halogatást annyira nem sikerült még leküzdeni, ezt a bejegyzést kb. fél éve meg akartam már írni…)

Rugalmas gondolkodás

Erre még az autogén tréning nevű módszer tanított meg évekkel ezelőtt, melyet bárki elsajátíthat, és nagyon tudom ajánlani, hiszen nem csak közvetlen foglalkozik a stresszel és a szorongással, de egy nagyon rugalmas hozzáállást is segít kialakítani. A lényege, hogy bármi történik, az éppen történik oszt’ csókolom, nem ítélkezünk felette, nem próbáljuk befolyásolni, legyen az pozitív vagy negatív élmény, érzet, gondolat, bármi. Helyette csak megpróbáljuk megfigyelni: honnét jött, milyen érzéseket vált ki, milyen fontos részletei vannak? Milyen más helyzetekben éreztem még így magam vagy jöttek elő ezek a gondolatok? Mik a közös vonásai ezeknek a helyzeteknek? Mi segített abban, hogy elmúljon (ha negatív) / előjöjjön (ha pozitív)?

Ez a módszer azért zseniális, mert észrevétlenül tanítja meg, hogy ha valami negatív érzés, gondolat bukkan fel bennünk, akkor ne akarjuk rögtön megoldani. Pl. mikor erős szorongásom volt, pánikszerűen kerestem rá bármit, ami azonnal enyhíti, mert rossznak, elviselhetetlennek címkéztem. Viszont mikor megengedtem a szorongásomnak, hogy létezzen (ez most nagyon spirihuszáros volt, de értitek, mire akarok kilyukadni), rájöttem, mikor milyen helyzetben miért bukkan fel – így mégis csak könnyebb volt túljutni rajta, hiszen miután kiismertem és rájöttem, hogy nem egy állandó állapot – ahogy semmi sem az! – nem pazaroltam az energiáimat felesleges kompenzálásra.

Az, hogy mennyire szorongunk, félünk vagy bántódunk meg egy adott helyzetben, mindig attól függ, hogy mennyire ragaszkodunk az énünkhöz. Egóra szükség van, de ha mindig minden helyzet rólunk szól és minket sért, akkor valamit túltoltunk. A Moreno-elmélet szerint a személyiséget azon szerepek összessége határozza meg, melyeket az egyén elfogadni és befogadni képes. Tehát minél több szereppel azonosulunk, ha valamelyik sérül, annál kevésbé roppan bele az önértékelésünk. A buddhizmus a másik oldalról közelít: ott arra buzdítanak, hogy nézzük meg, mivel azonosulunk, és jöjjünk rá, hogy nem vagyunk azok, így a végén nem találunk semmit, amit Énnek hívhatnánk. Ellentmondónak tűnhet, de ha jobban belegondolunk: ha semmivel sem azonosulok, bármi lehetek, ha mindennel azonosulok, voltaképp nem vagyok egyik sem.

De már az sokat segíthet a rugalmas hozzáállás kialakításában, ha az önjellemzésünk olyan tulajdonságokat ölel fel, melyek külső tényezőktől függetlenek. Ha úgy definiálom magam, mint aki Pistával járok, fodrászként dolgozom és Győrben élek, akkor eléggé elveszítem az identitásom, mikor Pista kirak, nem tudom eltartani magam ezért Bécsbe kell költöznöm és beállnom recepciósnak. Míg ha türelmesnek, viccesnek, szarkasztikusnak és kávéfüggőnek írom le magam, ezek a dolgok nagyobb valószínűséggel maradnak énem részei lakhelytől és bármi mástól függetlenül (bár természetesen ezek is változhatnak, a változást soha sem lehet kizárni!).

Ítéletmentesen megélni minden pillanatot

Na, ez az, ami még annyira nem megy, főleg mivel 1479-es szintű nappali álmodozó és ADHD-s vagyok, de mikor valami erős negatív érzés (félelem, szorongás, stressz, önutálat, bármi) elfog, akkor remekül tudom alkalmazni. Eleve azt tapasztaltam, hogy egy brutális pofon az élettől és az azt követő fájdalom sokat segít megélni a jelent, mert annyira az aktuális helyzetre irányítja az ember figyelmét és energiáit, hogy nem marad erő rágódni a múlton vagy a jövőre koncentrálni (de ez megint csak saját tapasztalat). Az ítéletmentesség meg nálam annyiban merül ki, hogy próbálom nem megítélni, hogy adott helyzet jó e vagy sem. Természetesen el tudom dönteni, hogy éppen most milyen rossz érzéseket vált ki belőlem, de igyekszem nem bemerevíteni a helyzetet azzal, hogy azt gondolom: ez mindig így lesz, ennek tuti a hosszú távú életemre is negatív hatása lesz, stb., mert nem tudhatom, hogy egy veszteség később merre viszi a sorsomat.

A pillanat megélésében még sokat segít, ha nem a mennyiségre, hanem a minőségre hajtunk rá. A mai felszínes világban az emberek nagy része (de főleg a fiatalabb korosztály), pipákat gyűjt és nem élményeket. Itt jártam – pipa, megnéztem ezt – pipa, találkoztam XY-nal – pipa, aztán rohanás tovább… A világ felgyorsult, de az agyunk nem, képtelen ennyi infót szerencsétlen idegrendszerünk befogadni, és ennek mindig a lelki egészségünk látja kárát. Amikor valamit csinálsz, ne gondolj arra, hogy 2 óra múlva már máshol kell lenned, hogy milyen feladatot hagytál félbe a találkozó miatt! Merülj bele abba, amit, akivel, ahol éppen csinálsz, így létrehozva flow élményeket, vagy tudatos jelenlétet vagy nekem mindegy hogy hívjuk, a lényeg, hogy ha leteszed valahova a popsidat, akkor az agyad is legyen a közelben, különben szétszakadsz! Ha ismered már magad annyira, hogy tudod, mi szokta könnyen elterelni a figyelmed a jelenről, akkor egy időre azokat zárd ki: telefon lehalkít, laptop lehajt, TV kikapcs, és egyéb trükkök.

Múlt és jövő – a két nagy mumus

A jelenben lenni valahol magában rejti a múlt és jövő elengedését. Ez megint elcsépelt igazság, amit mindenki tud, mégis elképesztő, hogy mennyire hagyjuk a még/már nem létező dolgoknak, hogy hatással legyenek ránk. Természetesen tanulni kell a múltból és tervezni kell a jövőt, de ezt is csak itt és most tudjuk megtenni. A jelenlegi cselekedeteim mutatják meg, hogy mit tanultam a múltból, és a jelenlegi tetteimmel tudok hatni a jövőmre. És van, hogy a nem cselekvés a legjobb, amit tehetünk. Van, hogy el kell fogadni, hogy nem tehetünk semmit, hogy jobb legyen, hanem ki kell várnunk. Az önismeret ezért is fontos: mire van éppen szükségem? Melyik a számomra leghasznosabb út, ami elvezet a céljaimhoz?

Ésszel az ember „tudja, tudja, de nem sejti”, hogy szinte alig van valami, amit irányíthat az életében, ami felett 100%-os kontrollt gyakorolhat. Én is régóta tudtam ezt, ezért nem is ragaszkodtam a terveimhez, és próbáltam elfogadni, ami a múltban történt: hisz megváltoztatni már úgy sem tudom. De igazság szerint egy veszteség volt az, ami át is éreztette ezt velem. Akkor alakult ki bennem egyfajta alázat, amitől minden porcikámban megtapasztaltam: mindegy, hogy milyen jövőt terveztem, mennyi mindent alárendeltem a célért, mennyit feláldoztam az álmaimért – a sors egy tollvonással áthúzta a számításaimat. Azt hittem belepusztulok, de ha most megnézem az életemet, ugyan nem úgy alakult, ahogy vágytam volna, de pont úgy történt, ahogy szükségem volt rá. És mikor azt kapod, amire szükséged van, akkor a legjobb úton vagy. Még ha nehéz is az út néha.

Szóval fogadd el a múltat, és ne a félelemre koncentrálj a jövővel kapcsolatban, hanem a jó dolgokra. Legfőképp a jelenre légy nyitott. És bármi történjék is, próbáld meg higgadtan kommentálni magadnak. Régen hajlamos voltam érzelem/hangulat alapú képeket és sztorikat lenyomni a fejemben. Szép színes szagos történetek, drámai fordulatokkal és persze hatalmas tragédiával a végén. Egy sima ügyintézésből zombi-apokalipszist csináltam a fejemben, szerintem nem csoda, hogy évekig szociális fóbiával küzdöttem és még a szüleimnek alig mertem köszönni. Még manapság is néha elszalad velem a ló, amikor fejben pörgetek le szitukat, de már nyakon csípem a fantáziámat és megpróbálom reálisabb irányba terelni. Mert a „Mi a legrosszabb, ami történhet?” kérdést muszáj megválaszolni, amikor félünk valamit megtenni, de ha a válasz felér egy Tarantino-filmmel és a mind itt halunk címke villog felette, akkor ideje picit visszavenni… Ó, egy fun fact: tudtátok, hogy ha idegen nyelven gondolják át az emberek a dolgaikat, akkor reálisabb képet alkotnak róla és racionálisabb döntést hoznak? Még egy ok a nyelvtanulás mellett!

Elengedni az eredményt

Ha már kontrollról volt szó, nekem ezt a legnehezebb elfogadnom, valószínűleg ebből ered a halogatásom is (bár nem, inkább tömény hedonizmusból, de így hátha több együttérzést válthatok ki… A halogatásról remek írást olvashattok IDE KATTINTVA). Az ember azért tesz valamit, hogy annak egy konkrét dolog legyen a vége. Ha tudom előre, hogy nem jön össze, akkor bele sem vágok. Ha már belevágtam, akkor jöjjön össze úgy, ahogy elképzeltem. Jó lenne, ha így működne, de sajnos a kölcsönös függés miatt (mindig minden mindennel összefügg) bár némi hatással lehetek a kimenetelre, de ragaszkodni hozzá óriási hiba. Ugyanis sokszor nem a számításaink szerint fog alakulni az élet (sőt, soha kb.). Ezért kell hagyni, hogy a dolgok történjenek. Amikor teheted, ne avatkozz be, és ne ítélkezz az eredmény felett. Így csökkenhet a kontrollmánia, és megtapasztalhatod, hogy sokszor a Te ráhatásod nélkül is születhetnek jó dolgok.

Ha azt látod, hogy nagyon ragaszkodsz egy adott kimenetelhez, akkor azt kérdőjelezd meg: biztos, hogy annyira jó lenne, ha úgy alakulnának a dolgok? Nem lehet, hogy illúziót kergetek? Hogy többet vetítettem rá, mint ami valójában elérhető? Persze nem azt mondom, hogy soha se tégy semmit. Sokszor ez a másik hiba, amit elkövetünk: nem létező, adott dolgokhoz kötjük az eredményt, és ezért nem teszünk érte semmit.

Ez sem jó. A célod felé mindig tehetsz lépéseket, mert még a legeslegapróbb is arra felé vezet. Talán nincs pénzed házat venni, de átnézni, min tudnál spórolni, hogy félre tudj tenni, nem kerül semmibe. Ne feledd: A jövő eredményeit a most tetteivel lehet csak elérni!