Benzaiten Tréning

„A valódi tudáshoz nincs rövid út”

ADHD -val az úton

2016. december 26. 15:41 - Benzaiten Tréning

Most kivételesen nem karácsonyi témát fogok bemutatni, hanem egyik kedves barátnőmet, aki ADHD -val szerezte meg a jogosítványát, amihez hozzátenném : ez nem volt egy kis küzdelem. Ebben a bejegyzésben, most megérthetjük az Ő szemszögéből, hogy milyen az ADHD eredeti arca és hogyan lehet vele megoldani a hétköznapokat. Tudni kell egy ADHD -val élő ember hétköznapjai tele vannak meglepetéssel.

salar-de-uyuni-milky-way-daniel-kordan-bolivia-5_1.jpg

A boldog embernek nincs története

Ezt a mondatot Lou Marinoff A Tao című könyvében olvastam, és borzasztóan megtetszett. Ezt megfigyeltem , már magam is, hogy előre meghatározott, merev ítéletekkel belemenni bármilyen helyzetbe csak a frusztrációt növeli, ráadásul hamis kép alakul ki bennünk magunkról, másokról és a világról. Pszichoterápiába azok az emberek járnak, akiknek van történetük. Történettől függetlenül közös bennük, hogy ragaszkodnak a saját sztorijukhoz, mert valahol úgy érzik, hogy a történetük önmagukkal egyenlő. A történeteink miatt két okból találhatjuk magunkat igen csak csoffadt hangulatban:

1. A történetünk negatív, ránk vagy a környezetünkre nézve ártalmas és haszontalan, egyáltalán nem szolgálja a céljainkat. Ettől függetlenül ragaszkodunk hozzá, hiszen a történetem én vagyok. Azt meg manapság nem kell kifejteni, hogy a hozzáállásunk hogyan befolyásolja az életünket. Teljesen mindegy, hogy az önbeteljesítő jóslatokat, a vonzás törvényét vagy a tudat teremtő erejét tesszük felelőssé, ha lúzernek tartjuk magunkat akkor lúzer módra fogunk viselkedni és lúzerként fognak bánni velünk. Ahogy a buddhizmus egyik legnagyobb alakja, Padmaszambhava mondta: Ha meg akarod ismerni elmúlt életeidet, vedd szemügyre jelen állapotodat, ha tudni akarod jövődet, nézd meg jelen cselekedeteidet.

2. A másik probléma, ha a tények ütköznek a történetünkkel. Olyankor megáll a tudomány, és helyette jön az értetlenség, hogy velünk ez nem történhet meg, nem voltunk önmagunk, stb. Az ilyen helyzetekben látszik a legjobban, hogy sokszor nem is a történtek vagy a helyzetünk okozza a depressziót, szorongást és egyéb zavarokat, hanem a helyzetről kialakult nézeteink, mivel nem vagyunk hajlandók elengedni őket. Byron Katie Négy kérdés nevű módszerében ez a zseniális: elmondja, hogy voltaképp nem számít, hogy a történeted igaz e vagy sem Ami voszont sorsdöntő, hogy lásd: mi lennél, hogy éreznéd magad a történeted nélkül?

bb0dbb27-8b8d-4456-817c-bb4e0e6dc45c_th.jpg

Persze merev történeteink sokszor nem okoznak annyi problémát, hogy szakembert keressünk, de akkor is lehetnek kellemetlenek a mindennapokban. Hogy ne vádoljanak azzal, hogy csak a számat jártatom, hadd támasszam alá mondanivalómat egy friss saját példával: a vezetéssel.

 

Sok a gond… de csak szerintem!

Családomtól elég régóta hallgattam, hogy jó lenne jogsit szereznem, mert ki tudja, később még jól jöhet. Én több okból ódzkodtam a dologtól, egyrészt eddigi tapasztalataim alapján nem életszükséglet autót vezetni, másrészt pedig van egy felülírhatatlan történetem: brutálisan figyelmetlen vagyok.

the-yellow-trip-a-self-portrait_1.jpg

„Szubklinikai” ADHD-m (ami lehet azért “szubklinikai” mert lusta voltam kivizsgáltatni) okozott pár kellemetlen percet, de szerencsémre már nagyon régóta olyan életmódot folytatok, ahol nem szenvedek hátrányt emiatt. Viszont világ életemben tudtam, hogy vezetni nem fogok tudni megtanulni, mert ahhoz kb. 148 figyelmi funkcióra van szükség egyszerre, nekem meg jobb napokon működik 9… Fogalmam sincs miért, de végül ennek ellenére beadtam a derekam, és neki láttam a jogosítvány megszerzésének. 2013 szeptemberében (majd egy év alatt…) meglett a KRESZ vizsgám, és akkor volt egy pillanat, hogy elhittem, talán még össze is jöhet ez. Ez az optimista hozzáállás az első rutinpályás vezetésemig tartott, ahol nyilvánvalóvá vált számomra, hogy 35 percnél tovább nem tudok a kocsiban megmaradni, mert a sok koncentrálás miatt (bár tudom, hogy ez anatómiailag lehetetlen, de) megfájdult az agyam, olyan erősen szorongtam, hogy azt hittem pánikrohamot kapok, és a vezetés minden egyes másodpercét gyűlöltem, utáltam, sőt, rihi-rühelltem!!

122198908_11n.jpg

Kilenc gyötrelmes, üvöltözéssel és félelemmel vegyes (hol én üvöltöttem és az oktatóm félt, hol fordítva…) óra után megegyeztünk az akkori oktatómmal, hogy ezt nem nekem találták ki, és fogadjam el, hogy soha nem lesz jogsim, mert közveszélyes vezető lennék. Örömmel elfogadtam, hiszen ez volt a könnyebbik út és olyan szépen illeszkedett a „Nekem ez úgy sem megy mert nem tudok eléggé figyelni” történetemhez. Aztán eltelt jó pár hónap, és nem tudom miért, talán a sok meditáció (aminek hála sokat fejlődött a koncentrációm) és külső nyüstölés együttesen, de elindult a vezérhangya a fejemben, hogy ezt nem kéne annyiban hagyni. Gyorsan iskolát váltottam és bejelentkeztem egy nagyon gyors jogsira. Az első alkalommal elmondtam az új oktatómnak, hogy teljesen hülye vagyok a vezetéshez, fizikailag képtelen vagyok feldolgozni az ezzel kapcsolatos infókat és természetesen utálni is fogom minden pillanatát (ld. 1-es pont). Oktatóm ezzel szemben szentül meg volt győződve, hogy nem csak vezetni tanít meg, de még élvezni is fogom és imádok majd kocsiba ülni. Nem röhögtem ki. Legalább is ott nem…

buddhista-meditc3a1cic3b3.jpg

Le a kalappal oktatóm előtt, aki szerintem a türelem bódhiszattvája álruhában… Ugyan üvöltözött néha velem, de nem azért mert béna voltam, hanem mert elképesztően irritáló stílusban nyomattam a „történetemet”, és az órák alatt/után mindig kifakadt, hogy mennyire rossz engem tanítani, mert még csak meg sem tud dicsérni, rögtön magam ellen fordítom (lásd 2-es pont, egyszerűen nem tudtam elviselni a történetemmel nem összeegyeztethető pozitív visszajelzéseket. Légy átkozott, kognitív disszonancia!).

herodrivingschoolrichmond20.png

Ebben a vidám hangulatban jutottunk el vizsga napjáig szeptemberben. Mivel a KRESZ vizsgától számítva két éven belül meg kell lenni a a forgalminak, ezért tudtuk, hogy max. két lehetőségem van. Én úgy álltam neki a vizsgának, hogy legyek túl rajta, aztán még egyszer és többet kocsiba nem szállok! Az első alkalommal megtörtént a legszebb dolog, ami egy merev énképpel rendelkező, makacsul pesszimista emberrel megeshet: igazam lett. Nem csak megbuktam, de a vizsgabiztos még azt is közölte, hogy közveszélyes vagyok, képtelen vagyok koncentrálni, túlságosan szorongok és látszik, hogy ez az egész meghaladja a képességeimet. Ollé, gyorsan elmondtam mindenkinek, hogy „Tessék, ti naív tiszta lelkek, erről papolok már mióta, lehetetlen küldetés nekem a jogsi!”. Kis családom elfogadta, „Nem kell erőltetni, ha ez ennyire nem megy” és stb. Már csak 10 óra vezetés és még egy vizsga volt hátra a szabadságomig.

Viszont a bukás után valami olyan történt, amire én sem számítottam.  Valószínűleg amiatt, hogy „igazam” lett, (persze nem tudatosan)  elengedtem a történetemet, a vezetéssel kapcsolatos minden  gondolatomat, félelmemet, és – csak vezettem. Élveztem jó fej oktatóm társaságát, néztem az utat, a tájat, a forgalmat. Figyeltem, hogy  mennyire más a világ a visszapillantó tükrön keresztül, hogy hogyan reagál  a kocsi a kuplung-használatomtól függően, hogy kell játszani a fékkel, hogy  szépen álljon meg az autó. A parkolás megoldandó rejtélynek tűnt, és külön  élvezet volt a saját tempómban, segítség nélkül beállni tolatva két autó közé.

1.jpg

Eljött a második vizsga napja, ahol ugyan nem vedlettem át Ayrton Senna-vá, de sokkal jobban ment. Nem görcsöltem, végig úgy vezettem, hogy nem érdekelt, mit fog mondani a vizsgabiztos 45 perc elteltével. Vétettem hibákat, de nem indított be semmilyen érzelmi vagy gondolati folyamatot nálam a tökéletlenség, hanem a vezetéssel magával voltam elfoglalva, mindenféle érzelmek, történetek és gondolatok nélkül. A vizsga végén pedig a „Megfelelt” rubrikába került az a bizonyos X…

Éber jelenlétben

Amikor nincsenek elvárásaid az adott helyzettel kapcsolatban, hanem teljesen nyitottan, történetek és előítéletek nélkül reagálsz. Nem értékeled ami történik, hanem elfogadod hogy éppen úgy zajlanak az események ahogy, és Te úgy reagálsz rá ahogy. Nincs jó vagy rossz. Csak úgy nevezett derű van. A keleti filozófia szerint az, aki képes mindig minden körülmények között fenntartani ezt a hozzáállást, a nirvánába érkezett, hiszen a nirvána nem más, mint a szenvedéstől (dukkha) mentes állapot. Nem kell ezt túlmisztifikálni, egy olyan állandó derűvel, bölcsességgel és együttérzéssel teli állapot ez, amikor mentesek vagyunk minden szorongástól. És történettől persze. Kitartó tanulással és gyakorlással elsajátítható, csak meg kell találnod a Hozzád leginkább passzoló kereteket.

alone5.jpg

Ne felejtsd el, hogy ha erre az útra lépsz, akkor egyetlen dolgot veszíthetsz: a történeted. És mint tudjuk, a boldog embernek nincs története.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichogourmet.blog.hu/api/trackback/id/tr2012074209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása