Sok kliens tette fel már nekem a kérdést: hogyan legyenek jó előadók, hogyan váljanak képessé kifejezni önmagukat és mondanivalójukat?

Nagyon általános probléma, hiszen teljesen mindegy, hogy állásinterjúról, családi ebédről, orvosi vizságlatról, iskolai versmondásról vagy új emberek megsimeréséről van szó, minden társas helyzetben érdekek, igények, elvárások és vágyak, szükségletek találkoznak – és sokszor – ütköznek egymással, ezek között kiigazodni, megfelelően reagálni, ne adj Isten jól kijönni kész kihívás.

Ez a fajta megmérettetés pedig lehet egyeseknek maga a Paradicsom.

Viszont a  „szorongóknak”„szocfóbiásoknak” „kishitűeknek” kész rémálom: lefagy az agy, lehetetlen rángógörcsök törnek ránk, furcsa nyelven kezdünk el beszélni, és úgy érezzük bármelyik pillanatban ájulás-stroke-epilepszia kombó törhet ránk.

Számos negatív tapasztalat után már a helyzet említése, vagy egy hasonló szituációba való belépés is védelmi reakciókat és tiltakozást vált ki belőlünk, amit a testbeszédünk tökéletesen tükrözni fog: összehúzzuk magunkat, keresztbe tett kézzel-lábbal takargatjuk létezésünket, szemünket lesütjük és olyan halkká válunk, hogy csoda, ha észrevesznek minket és nem ülnek ránk…

No és mi a helyzet a „másik oldallal”?

A dominancia nonverbális jelei (ahogy az alárendelődésé is), az állatvilágban is megfigyelhetők, és ellentétei a megadás jeleinek. Ide tartozik a testméret megnagyobbítása, kiszélesítése valamilyen technikával: felfújják magukat, kitárják a szárnyukat, két lábra állnak, felborzolják a szőrüket. Teljesen mindegy hogyan, a lényeg, hogy uralják a teret.

Az ember ugyanezt teszi: szabaddá teszi mellkasát, lazán minél nagyobb területet foglal el, még a győztes pillanatban is kitárják felemelt karjukat.

A domináns emberek nyugodtságot, határozottságot és méltóságot sugároznak, míg szorongó társaik… hát ők nem. Ráadásul ha alávetőként kifogunk egy domináns társat, akkor még inkább megmutatkoznak a nonverbális jelek. Azért reagálunk így, mert hatalmi helyzetben hajlamosak vagyunk a másik nonverbális jeleit kiegészíteni (nem pedig tükrözni), tehát pont az ellenkezőjét fogjuk mutatni annak, amit a másik mutat.

Ezt a fajta viselkedést két okból is célszerű lenne lecserélnünk valami jobbra:

Egyrészt testbeszédünkkel embertársaink felé üzenünk, a nonverbális jelzéseinken KERESZTÜL fog eljutni a másikhoz, azon át szűri meg és értelmezi a hallgató a mondanivalónkat: ha pedig a testbeszéd ellentétes a hallott információval, akkor az előbbire fog támaszkodni.

Tréningjeinken gyakran végzünk ezzel kapcsolatos feladatokat, melyek amellett, hogy rengeteg humor forrásai, felnyitják az ember szemét a viselkedésének buktatóira. 

Másrészt saját magunk felé is üzenünk. Köztudott, hogy ha boldogok vagyunk, nevetünk, és ha nevetünk, attól jobb lesz a kedvünk. Ahogy kint, úgy bent – ahogy bent, úgy kint.

Ez igaz a dominanciánál is.

A magabiztos emberek magas tesztoszteron és alacsony kortizol szintje segíti őket, hogy határozottan és nyugodtan viselkedjenek egy stresszel terhelt helyzetben. Ugyanakkor, ha kihívást jelentő szituációban határozottnak és nyugodtnak tettetjük magunkat, akkor csökken a kortizol szint és megnő a tesztoszteron szint.

A trükkök:

Pózolj!

Mielőtt bemész állásinterjúra, előadni, vagy hasonló, előrelátható helyzetbe, két percre vonulj félre ahol senki sem lát, és vegyed fel valamelyik dominanciára utaló testhelyzetet, de utána kevesebb kortizollal és több tesztoszeronnal állsz neki a feladatnak, ami hidd el, sokat fog segíteni! 

Éljen a paradoxon!

Sokszor azért fagyunk le pl. előadás közben, mert a gondolataink nem a mondandónk körül forog, hanem azon pörgünk, mikor fogunk hibázni, hányan veszik észre, hogy szorongunk, vajon megint kiszárad e a szánk beszéd közben, stb. Megpróbáljuk titkolni esendő mivoltunkat, és ez viszi el az értékes energiánk 90%-át. Mindezt elkerülhetjük, ha az előadást azzal kezdjük, hogy – akár viccesen előadva – felhívjuk a közönség figyelmét ezekre ( szóljunk, hogy izgulunk, emiatt gyakran hadarunk, elfelejtünk diát léptetni, stb.), valamint hagyjuk a testünknek produkálni a tüneteket: ha jár a lábunk mikor idegesek vagyunk, akkor ne állítsuk le, sőt, akár sétálgassunk nagyokat beszéd közben.

Nyugodtan hadarjunk, hebegjünk-habogjunk, álljunk meg inni, ha kiszáradt a szánk – bármit megtehetünk, hiszen szóltunk előre, hogy ez lesz, így a mi dolgunk már csak az előadás megtartása.

Figyelő pózt fel!

Saját belső reakcióink (gondolataink, érzéseink, érzelmeink) annyira leköthetnek minket egy társas helyzetben, hogy a beszélgetés végén arra sem emlékszünk, hogy nézett ki az, akit 3 órán át bámultunk. A jelen pillanat átélése helyett elsodródunk a múlt („Amit mondtam jó volt?”) és a jövő („Amit mondani akarok jó lesz?”) félelmei által.

Próbáljuk meg elterelni figyelmünket idegesítő és haszontalan gondolatainkról, és irányítsuk a másik félre. Ebben segítenek az olyan egyszerű technikák, mint a jegyzetelés (pályám kezdetén sok kellemetlen pillanattól mentett meg), vagy a másik ruházatának, kinézetének precíz leírása és memorizálása gondolatban.

Ezáltal nem csak TÉNYLEG meghallgatjuk a másikat és rákoncentrálunk, de az erőfeszítés hatására ezt a testtartásunk is automatikusan tükrözni fogja – ami sokkal pozitívabb képet fog festeni rólunk, mint egy félelemtől összement test látványa.

Mosolyogj!

Az első ponthoz hasonlóan, nem csak a többi embert deríti jobb kedvre (és jobb véleményre rólunk), ha sokat mosolygunk, de mi is jobb kedvűek, magabiztosabbak és nyugodtabbak leszünk általa.

Gesztikulálj!

A sikeres előadók sokat gesztikulálnak, és a hallgatóság is jobban tud figyelni a gesztikuláló előadóra, mint a nyugodtan ülőre. A kutatások alapján sokkal jobban megértjük az üzenetet, ha a nyomatékot egy-két kalimpáló kéz adja.

Beszélj színesen!

Bátran térj el az előre megírt szövegtől, mert az emberek szeretik a lazaságot, a rugalmasságot és az ezt megtestesítő improvizációkat. A saját szavaiddal elmondva amit akarsz, azt a képet sugárzod, hogy elmélyedtél a témában és értesz hozzá, és ha mindezt változatos hangszínben teszed, akkor még élvezetéssé is válik az előadásod.

Amint látható, a fent leírt praktikák egyszerűek, semmibe nem kerülnek, viszont annál hatásosabbak.

Talán elsőre hamisnak és álságosnak tűnhet, hiszen olyat mutatunk, ami valójában nincs ott. De fontos rájönnünk, hogy az emberi szokások (legyen szó dohányzásról, kocogásról, vagy lámpalázról) mindig egy apró viselkedéssel kezdődnek, amit sokszor elvégzünk és a végén belsővé válik. Itt sincs másképp: a módszereknek hála előbb-utóbb elmúlik a szorongásunk, és őszinte határozottsággal tudunk kiállni az emberek elé bármilyen helyzetben.

Előfordulhat , hogy az embernek az érzelmi operációs rendszere vagy annak  a fele teljesen zárlat alatt van. Így  a személy egyáltalán nem érez vagy csak alacsony szinten , minimálisan működik az érzelmi szektora.

Ám az érzelmeket kiváltó tényezők az ő esetében is hatnak – még akkor is,
ha ő maga ennek nincs tudatában.

Ez a jelenség az alexitímia nevet kapta.

A kifejezés jelentése: „az érzelmek megnevezésének képtelensége”. Olyan esetekben használják, amikor valaki csupán nagyon kis mértékben képes arra, hogy érzelmeit azonosítsa – és beszéljen róluk. Az ilyen embereknek általában kötődési nehézségeik vannak és  az érzések szabályozása nem segíti az alkalmazkodást. Nem egyszerű észrevenni, ha valaki nem érez, hiszen az érintettek is megtanulták, hogyan kell adott helyzetben viselkedni, például kedves dolgokat mondani, virágot vinni, stb.

Közeli kapcsolatban azonban hamar kiderül, hogy a begyakorolt módszerek mögött nincsen semmi.

Az alexitímia lényegében az érzelmek kiértékelésének, szabályozásának és feldolgozásának a zavara. 
Az ilyen emberek viselkedési sajátosságai leginkább akkor figyelhetők meg, ha társas vagy intim helyzetbe kerülnek. Ezek a szituációk potenciális veszélyforrást jelentenek számukra, mivel a helyzettel való megküzdéshez nincsenek meg az alapvető eszközeik, kódjuk. Már a kapcsolat által kiváltott érzelem (öröm, bánat, csalódás, harag) megélése, felismerése és a másiknak való elmondása is komoly fizikai akadályokba ütközik.

Ezért nehéz ilyen típusú emberekkel kapcsolatot létrehozni, mivel képtelenek a kapcsolódásra. Az átlagember a legingerszegényebb környezetben is érzelmeket közvetít. Az alexitímia képviselői másik fél számára semmiféle visszajelzést nem adnak érzéseikről, megéléseikről, vagy csak nagyon minimálisat.

Ők úgy gondolják, ez elég.

Ha kapcsolati konfliktusba kerülnek, jellemző rájuk az elhárító mechanizmus vagy a kimenekülés a problémából a megoldásra törekvés helyett. Verbális kommunikációjuk színvonala is igen alacsony, ha érzelmi kérdésekről van szó. Gondolkodásuk inkább konkrét, realisztikus és logikus. Egy ilyen típusú ember simán elmagyarázza egy atom felépítését vagy a gazdasági körforgás törvényeit, de ha azt kérdeznénk tőle , hogy érezte magát a vacsora közben.... hát körülbelül ugyanolyan módon beszélne a sült hús elkészítési módjáról , mint az atomról, de érzelmeket nem tudna kimutatni.

A léte a  külső eseményekre irányul, a konkrétumokra és a pillanatnyi jelenségekre korlátozódik, miközben lehetőség szerint kizárja a belső tapasztalatokat és az érzelmeket. Egy alexitímiás profi módon képes megszervezni- mondjuk-egy külföldi utazást, de a látnivalókat érzékelés és átélés helyett csak kipipálgatja.

Körülbelül így:

- ezt láttam

- azt is láttam

- meg ezt is

- oké, mehetünk

Az érzelmi szituációk őket jobban megterhelik , mint társaikat. A félreértés elkerülése végett, ők éreznek, de nem úgy mint mi.  Ha negatív érzésekkel találkoznak, azt nem tudják kifejezni szavakkal, gesztusokkal a képzelet és fantázia hiánya miatt, így nem is képesek semlegesíteni azt.  Mivel nem képesek a pszichés feszültségek tudattalan lelki feldolgozására, egyetlen mód marad számukra a konfliktus kezelésére: a testi-lelki megbetegedések. Az érzelmileg megterhelő vagy stresszel teli helyzetekkel ily módon próbálnak megküzdeni. Fokozottan ki vannak tehát téve számos pszichés megbetegedésnek, mint a pánikbetegség és a depresszió. Többször nyúlnak valamilyen pótló  anyaghoz , mint az alkohol vagy a drogok, de nem csak lelki hanem negatív testi tüneteket is produkálnak. 

Mi volt a kezdő lökés?

Ha az anya figyelmen kívül hagyja vagy nem érti  gyermeke érzelmi megnyilatkozásait-  ami lehet  mosoly, testi kontaktus iránti vágy, gyengédség vagy dicséret-, akkor visszajelzés hiányában legátolja vagy érvényteleníti azokat. Amennyiben nem képes olvasni gyermeke emocionális jelzéseiből, és megkülönböztetni sem képes azokat – sértettségét, csalódottságát, megbántottságát a dühétől -  akkor arra sem lesz módja, hogy megnyugtassa őt, azaz kívülről szabályozza aktuális érzelmi állapotát.

Egy gyermek lelke csak akkor tud egészségesen fejlődni, ha fizikailag és lelkileg is biztonságban érezheti magát. Az is meghatározó, hogy a gyerek érzelmeinek nyílt terepet biztosítsunk. Az elfojtások is blokkolják a lelki fejlődést. Mindezek hiányában a gyermekek az érzelmekkel együtt járó szituációkban mindig kellemetlenül fogják érezni magukat, miközben azt sem tanulják meg, miként lehet megküzdeni a különböző érzelmi szituációkat.

Az érzelmi megrekedtség állapotába kerülnek, és ettől az állapottól szenvednek később felnőttként is. Az anyai gondoskodás alacsony színvonala tehát nagyban hozzájárul a gyermek alexitímiás viselkedésének kialakulásához.

Hogyan lehet rajtuk segíteni?

Az alexitímia megosztja szakmát.

Egyes terapeuták szerint az alexitímiás páciensek sajátos személyiségszerkezetükből eredendően alkalmatlanok a klasszikus pszichoanalízisre vagy a pszichoterápiára. Az oka pedig a hozzáférhetetlenségnek az, hogy  a verbalizációjuk, a képzelőerejük és az átélési képességük  szegényesebb. 

Más szakemberek szerint azonban az alexitímiás betegek gyógyíthatók, amennyiben a terápia alapját az emóciók feldolgozásának és megtapasztalásának hiányosságára helyezik. Tehát a hiányra hívják fel a beteg figyelmét és arra, hogy ezt az „ürességet” tudatosan betöltsék. Ennek érdekében a terapeutának nyíltnak kell lennie, úgy kell kifejezni érzéseit, hogy a páciens tudomást szerezzen róla, és egy olyan konkrét személyt kell megjelenítenie, aki megközelíthető, látható, érthető és kiszámítható.

A klasszikus pszichoanalízis szabályait felrúgva sokkal nyíltabban kell kommunikálni,
a terápiás üléseket a megosztott fantáziák, érzések, vágyak felfedezésének kreatív játékának tekintve.

A terápia legelső lépcsőfoka, hogy a páciens számára lehetővé kell tenni saját alexitímiás zavarának megfigyelését, ezt követően a cél a tolerancia kifejlesztése, illetve a másik cél , hogy a kliens képes legyen érzelmeit szavakkal, testbeszéddel kifejezni.

Az alexitímia komoly és széles akadály, azonban nem lehetetlen megküzdeni vele .