Sok kliens tette fel már nekem a kérdést: hogyan legyenek jó előadók, hogyan váljanak képessé kifejezni önmagukat és mondanivalójukat? Nagyon általános probléma, hiszen teljesen mindegy, hogy állásinterjúról, családi ebédről, orvosi vizsgálatról, iskolai versmondásról vagy új emberek megismeréséről van szó, minden társas helyzetben érdekek, igények, elvárások és vágyak, szükségletek találkoznak – és sokszor – ütköznek egymással, ezek között kiigazodni, megfelelően reagálni, ne adj Isten jól kijönni kész kihívás.

Ez a fajta megmérettetés pedig lehet egyeseknek maga a Paradicsom, de nekünk, „szorongóknak”,„szocfóbiásoknak”, „kishitűeknek” kész rémálom: lefagy az agy, lehetetlen rángógörcsök törnek ránk, furcsa nyelven kezdünk el beszélni, és úgy érezzük bármelyik pillanatban ájulás-stroke-epilepszia kombó törhet ránk.

Számos negatív tapasztalat után már a helyzet említése, vagy egy hasonló szituációba való belépés is védelmi reakciókat és tiltakozást vált ki belőlünk, amit a testbeszédünk tökéletesen tükrözni fog: összehúzzuk magunkat, keresztbe tett kézzel-lábbal takargatjuk létezésünket, szemünket lesütjük és olyan halkká válunk, hogy csoda, ha észrevesznek minket és nem ülnek ránk…

No és mi a helyzet a „másik oldallal”?

A dominancia nonverbális jelei (ahogy az alárendelődésé is), az állatvilágban is megfigyelhetők, és ellentétei a megadás jeleinek. Ide tartozik a testméret megnagyobbítása, kiszélesítése valamilyen technikával: felfújják magukat, kitárják a szárnyukat, két lábra állnak, felborzolják a szőrüket. Teljesen mindegy hogyan, a lényeg, hogy uralják a teret. Az ember ugyanezt teszi: szabaddá teszi mellkasát, lazán minél nagyobb területet foglal el, még a győztes pillanatban is kitárják felemelt karjukat.

A domináns emberek nyugodtságot, határozottságot és méltóságot sugároznak, míg szorongó társaik… hát ők nem. Ráadásul ha alávetőként kifogunk egy domináns társat, akkor még inkább megmutatkoznak a nonverbális jelek. Azért reagálunk így, mert hatalmi helyzetben hajlamosak vagyunk a másik nonverbális jeleit kiegészíteni (nem pedig tükrözni), tehát pont az ellenkezőjét fogjuk mutatni annak, amit a másik mutat.

Ezt a fajta viselkedést két okból is célszerű lenne lecserélnünk valami jobbra:

1. Egyrészt testbeszédünkkel embertársaink felé üzenünk, a nonverbális jelzéseinken KERESZTÜL fog eljutni a másikhoz, azon át szűri meg és értelmezi a hallgató a mondanivalónkat: ha pedig a testbeszéd ellentétes a hallott információval, akkor az előbbire fog támaszkodni. (Tréningjeinken gyakran végzünk ezzel kapcsolatos feladatokat, melyek amellett, hogy rengeteg humor forrásai, felnyitják az ember szemét a viselkedésének buktatóira.).

1. Másrészt saját magunk felé is üzenünk. Köztudott, hogy ha boldogok vagyunk, nevetünk, és ha nevetünk, attól jobb lesz a kedvünk. Ahogy kint, úgy bent – ahogy bent, úgy kint. Ez igaz a dominanciánál is. A magabiztos emberek magas tesztoszteron és alacsony kortizol szintje segíti őket, hogy határozottan és nyugodtan viselkedjenek egy stresszel terhelt helyzetben. Ugyanakkor, ha kihívást jelentő szituációban határozottnak és nyugodtnak tettetjük magunkat, akkor csökken a kortizol szint és megnő a tesztoszteron szint.

A trükkök:

1. Pózolj!
   
   Mielőtt bemész állásinterjúra, előadni, vagy hasonló, előrelátható helyzetbe, két percre vonulj félre ahol senki sem lát, és vegyed fel valamelyik dominanciára utaló testhelyzetet. 120 mp, de utána kevesebb kortizollal és több tesztoszeronnal állsz neki a feladatnak, ami hidd el, sokat fog segíteni!

2. Éljen a paradoxon!

   Sokszor azért fagyunk le pl. előadás közben, mert a gondolataink nem a mondandónk körül forog, hanem azon pörgünk, mikor fogunk hibázni, hányan veszik észre, hogy szorongunk, vajon megint kiszárad e a szánk beszéd közben, stb. Megpróbáljuk titkolni esendő mivoltunkat, és ez viszi el az értékes energiánk 90%-át. Mindezt elkerülhetjük, ha az előadást azzal kezdjük, hogy – akár viccesen előadva – felhívjuk a közönség figyelmét ezekre ( szóljunk, hogy izgulunk, emiatt gyakran hadarunk, elfelejtünk diát léptetni, stb.), valamint hagyjuk a testünknek produkálni a tüneteket: ha jár a lábunk mikor idegesek vagyunk, akkor ne állítsuk le, sőt, akár sétálgassunk nagyokat beszéd közben. Nyugodtan hadarjunk, hebegjünk-habogjunk, álljunk meg inni, ha kiszáradt a szánk – bármit megtehetünk, hiszen szóltunk előre, hogy ez lesz, így a mi dolgunk már csak az előadás megtartása.
   
   
   

3. Figyelő pózt fel!
   
   Saját belső reakcióink (gondolataink, érzéseink, érzelmeink) annyira leköthetnek minket egy társas helyzetben, hogy a beszélgetés végén arra sem emlékszünk, hogy nézett ki az, akit 3 órán át bámultunk. A jelen pillanat átélése helyett elsodródunk a múlt („Amit mondtam jó volt?”) és a jövő („Amit mondani akarok jó lesz?”) félelmei által. Próbáljuk meg elterelni figyelmünket idegesítő és haszontalan gondolatainkról, és irányítsuk a másik félre. Ebben segítenek az olyan egyszerű technikák, mint a jegyzetelés (pályám kezdetén sok kellemetlen pillanattól mentett meg), vagy a másik ruházatának, kinézetének precíz leírása és memorizálása gondolatban. Ezáltal nem csak TÉNYLEG meghallgatjuk a másikat és rákoncentrálunk, de az erőfeszítés hatására ezt a testtartásunk is automatikusan tükrözni fogja – ami sokkal pozitívabb képet fog festeni rólunk, mint egy félelemtől összement test látványa.
   
   

4. Mosolyogj!
   
   Az első ponthoz hasonlóan, nem csak a többi embert deríti jobb kedvre (és jobb véleményre rólunk), ha sokat mosolygunk, de mi is jobb kedvűek, magabiztosabbak és nyugodtabbak leszünk általa.
   
   
   
   

5. Gesztikulálj! 
   
   A sikeres előadók sokat gesztikulálnak, és a hallgatóság is  jobban tud figyelni a gesztikuláló előadóra, mint a nyugodtan  ülőre. A kutatások alapján sokkal jobban megértjük az üzenetet,  ha a nyomatékot egy-két kalimpáló kéz adja.
   
   

6. Beszélj színesen!
   
   Bátran térj el az előre megírt szövegtől, mert az emberek szeretik a lazaságot, a rugalmasságot és az ezt megtestesítő improvizációkat. A saját szavaiddal elmondva amit akarsz, azt a képet sugárzod, hogy elmélyedtél a témában és értesz hozzá, és ha mindezt változatos hangszínben teszed, akkor még élvezetéssé is válik az előadásod.

Amint látható, a fent leírt praktikák egyszerűek, semmibe nem kerülnek, viszont annál hatásosabbak. Talán elsőre hamisnak és álságosnak tűnhet, hiszen olyat mutatunk, ami valójában nincs ott. De fontos rájönnünk, hogy az emberi szokások (legyen szó dohányzásról, kocogásról, vagy lámpalázról) mindig egy apró viselkedéssel kezdődnek, amit sokszor elvégzünk és a végén belsővé válik. Itt sincs másképp: a módszereknek hála előbb-utóbb elmúlik a szorongásunk, és őszinte határozottsággal tudunk kiállni az emberek elé bármilyen helyzetben.

Ha kipróbáltad valamelyiket, kérlek írd meg tapasztalataidat! Ha pedig úgy érzed, hogy ennél mélyebben érdekel a probléma és a megoldás, vedd fel velünk a kapcsolatot és szívesen útbaigazítunk merre menjél tovább!

A kulturális  szokások országonként változnak. Valahol nincsen nagy különbség két kultúra találkozásánál, de minél messzebbre kalandozunk annál különlegesebb szokásokkal találkozunk. Előző blogban a gesztusokat jártuk körbe, de a mostani bejegyzést úgymond “protokollárisabbá” tesszük.  

Az etikett és a protokoll szabályai nemzetköziek, mégis érdemes néhány mozzanatot elsajátítanunk – verbális vagy non-verbális formában – ha egy idegen országba szeretnénk  a kapcsolatainkat elmélyíteni. Egy kis empátia és odafigyelés minden helyzetben eljuttat a céljainkhoz. 

A felkelő nap országára ez különösen igaz. A második világháború óta a japán gazdaság nulláról épült újjá (ne felejtsük el Hirosimát és Nagaszakit sem). A jelentősen modernizálódott ország átvette a nyugati szokásokat és talán úgy tűnik, hogy megkopott a régi tradíció, azonban a mai napig fellelhetőek és mindennapokban használatosak azok a szigorú szokások és szabályok, melyek nyugati szemmel lehet furcsának tűnnek. Elmondható, hogy a japánok  nem várják el az idegenektől (gaijin), hogy ismerjék a szokásaikat, beszéljék nyelvüket, de bizalmat ébreszthetsz bennük, ha a tiszteled a hagyományaikat és hajlandó vagy elsajátítani néhány szót és alap viselkedési szokást.

Na jó, igazából elvárják, de ez hozzátartozik Japán “Janus” természetéhez.

 Üdvözlés 

Az üdvözlésnek kiemelt szerepe van a japán kulturális etikettben. A különböző helyzetekben többféle üdvözlési forma használatos. Ha valakivel most találkozol először, ilyenkor “hajimemashite” -vel illik köszönteni, ami körülbelül ennyit tesz: “Örülök, hogy találkoztunk!”.

Ha megérkezel valahova, akkor így illik üdvözölni a másikat:  “ojama shimasu”. Majd távozáskor: “ojama shimashita” kifejezéssel tudsz udvariasan elköszönni. Az általános üdvözlés az “ohayō gozaimasu” (Jó reggelt!), amit délelőtt 11-ig használnak, de ha aznap még nem találkoztál az illetővel bármikor köszöntheted így. Igen gyakori köszöntési mód a “konnichiwa”, mely késő délutánig illik használni és megfelel a “Jó napot!” magyar üdvözlési formának. A “Jó estét!” japánul így hangzik: “konbanwa”. Ha pedig nyugovóra térsz így köszönhetsz el: “oyasumi nasai” (Jó éjszakát!)

Meghajlás

A meghajlás az üdvözlési szokás szerves része, melynek  komplex, rendkívül szerteágazó szabályrendszere  van. Nem mindegy kinek milyen módon hajolsz meg.  

A nők és a férfiak meghajlása különböző.

Míg a nők a meghajlás közben kezeiket a combjukon pihentetik (mégpedig úgy, hogy az ujjak összeérjenek), addig a férfiak esetében a vigyázzálláshoz hasonló módon a kezek a comb mellett van és így fejezik ki a tiszteletüket.

Azonban fontos figyelni a többi részletre is.

A meghajlás sok mindentől függ; a kortól, nemtől és a társadalmi státusztól is.

Így nem mindegy, hogy milyen mélyen és hosszan történik a tisztelet efféle kifejezése. A meghajlást mindenképpen illik viszonozni. Ennek elmulasztása durva illetlenségnek, sértésnek számít.

A meghajlás metakommunikációja egyaránt kifejezheti a tiszteletet, az elnézés kérését, a köszönést vagy egymás üdvözlését. A meghajlást gyakran használják a nyugaton elterjedt kézfogás helyett. Ennek oka, hogy Japánban kerülik a fizikai érintkezést. Nem tartják illendőnek. Az érzelmek kimutatása szintén nem illendő. A nagyon széles mosoly a zavart, az elfogódottságot, a mérget leplezi el.

Metakommunikáció és udvariasság

Japánban mindennél fontosabb a tisztelet, a megbízhatóság, és a feltétlen engedelmesség, de ami igazán áthatja az egész társadalmat az az udvariasság. Európai szemmel ez megint egy merev dolognak tűnik, de nézzük azt az oldalát, hogy mennyivel gördülékenyebben menne minden, ha itt is megadnánk a kölcsönös tiszteletet és udvariasságot egymásnak. Itt Japán megint túl tesz mindenen, ugyanis ők akkor is igyekszenek udvariasak lenni, mikor nem akarnak. Ennek oka, hogy a nyelvük sem engedi ezt, nyelvtanilag lehetetlen, mert teljesen más mondat rendszerrel és megszólítással beszélgethetünk a barátunk édesanyjával  vagy a barátinkkal a kávézóban.

Erre van egy külön mondat szerkezet típus.

A japán kultúra alapvetően nem verbális, így nem kell mindent szóban kifejezni, de az ösztönös udvariasság megköveteli, hogy rengeteg beszéddel vegyék körül a cselekedeteiket. Így például a japánok szinte mindenért elnézést kérnek és az egyik leggyakoribb szó a “sumimasen”, azaz bocsánat.

 A japán kommunikáció megértéséhez egy dolgot lehet hozzáfűzni: nem kell megérteni csak követni lehet, vagy nyugati szubkultúrából érkezőnek csúnyán szólva, utánozni.

Egy japán például sose mond egyértelműen nemet. Ennek oka, hogy nem szívesen mondanak ellent, helyette homályos mondatokkal próbálják kivágni magukat elkerülve a szégyent. Azt is mondhatjuk, hogy a nemet mondás művészete hiánycikk náluk. Így például, ha valaki valamilyen információ után érdeklődik és a kérdezőnek esetleg fogalma nincs arról, hogy mit mondjon, akkor sem fogja udvariatlanul elutasítani a kérdezőt. Addig mosolyog és hajolgat, amíg Te rá nem jössz, hogy ez zsákutca, s végül neked kell kihátrálni a szituációból.

Hasonlóan, ha valaki nem ért valamit, nem illik visszakérdezni.

Mindenki saját maga oldja meg a feladatait.

A nyugati kultúrákban is van különbség,
a metakommunikációban vagy a gesztusnyelvekben.

Ha távolabbra tekintünk,akkor ez a helyzet még inkább bonyolódik.

Nem mindegy, hogy milyen nemzeti vagy nemzetközi kézjelzéseket használunk, mert ha rosszul mérjük föl a helyzetet az kínos félreértésekhez vezethet. 

Képzeljük el a shusi szakácsot és a kését…. nem érdemes kockáztatni.

Inkább tegyünk egy kisebb fajta japán gesztus körutat így képzeletben. 

Mint mindenhol a pénz beszél

Ha a pénzre szeretnénk utalni,hüvelyk és mutatóujjunkkal egy érmét formázunk.  Hasonló az „Oké” gesztusához. Hagyományosan illetlen, mi több vulgáris volt pénzről beszélni. A szamurájok is ritkán értek a pénzhez.Nem is ők intézték a gazdasági ügyeket, hanem a szamuráj családok nőtagjai, akik szintén szamurájok voltak (erről  a témáról egy hosszabb írásban fogunk értekezni). Visszatérve az “oké” jelre:  habár férfiak közt gyakori, mégsem javasolt fehér embernek ezt mutogatni egy japán étteremben  fizetéskor.

Kő, papír, olló avagy a Janken

A „jan-ken-pon” a kő-papír-olló japán változata.Ez az első játék, amit a gyerekek megtanulnak. A diákok gyakran játsszák, ha például több ember közül szeretnének választani, vagy a „Kié legyen az utolsó cukor?” és a „Ki végezzen el egy feladatot elsőként?” problémákat szeretnék eldönteni.

Már itt megjelenik az eredményorientáltság  és a versengő japán társadalom, csak kicsiben. A játékosok azt kiabálják „jan-ken-pon”, majd a három lehetséges opcióból mutatnak egyet (kő, papír vagy olló). Ugyanúgy, ahogy nálunk.  

A szabályok is teljesen ugyanazok: 1. A kő legyőzi az ollót, mert az ollót kicsorbítja a kő. 2. A papír legyőzi a követ, mivel be tudja csomagolni. 3. Az olló a papír ellen nyer, mivel el tudja vágni.

Sake-t!

Ha meg szeretnénk hívni valakit inni, az ujjunkkal sake-s poharat formázunk
és a szánk felé emeljük, mintha innánk. A kezdetek kezdetén  ezt üzletemberek használták, ma már a diákok is előszeretettel alkalmazzák, ha a kocsmai életfilozófiájukat szeretnék megosztani.





Újabban a „sake-s pohár formát”  a söröskorsó összeütésének imitálása váltotta fel.

1,2,3….. számoljunk

A japánok pont fordítva használják számoláskor a kezüket, mint nálunk szokás. 
Amíg mi ökölbe szorítjuk a kezünket, és egymás után nyújtjuk ki az ujjainkat (hüvelykujjtól kisujj felé haladva),addig Japánban a kinyújtott ujjakat csukják le szintén hüvelykujjtól kisujj felé. Ha ötnél tovább számolnak,ugyanazt a kezüket használják, csak az ujjakat ekkor már kinyújtják.  

Ugyan így amolyan reciprok módon mutatják is a számokat. Kezünket ökölbe zárjuk, s ha egyet szeretnének mutatni, akkor felemeljük a mutatóujjunkat. Ha kettőt szeretnénk mutatni, akkor a mutató-és középső ujjunkat nyújtjuk ki és így tovább. A hüvelykujjunkat csak legutolsóként emeljük fel.

Fontos tudni ezeket az érdekességeket, ha számolnunk kell valahol Japánban.

Kard ki kard!

Az emberek veszekedését a két mutatóujjunk összeütésével tudjuk szemléltetni, mintha szamurájok összecsapása lenne. Ez olyan mint nálunk a rámutatás.

Elmondható, hogy a japánok nem várják el az idegenektől (gaijin), hogy ismerjék a szokásaikat, beszéljék nyelvüket, de megéri ezeket a fontos gesztusokat és viselkedési normákat megismerni. A kulturális és pszichológiai szempontból sem mellékes,mivel így gyorsabban halad a kapcsolatépítés és biztonságban érezzük magunkat.