A szavak nélküli kommunikációs formák a japán társadalmi érintkezésben legalább olyan fontosak, vagy még fontosabbak is, mint a nyelvi kifejezésmódok.
A szokásaikból kifolyólag nagyon visszafogottan reagálnak, de a “testbeszédnek” igen nagy szerepe van náluk is. Persze nem szabad itt arra gondolni, hogy úgy gesztikulálnak mint például itt Európában az olaszok.

Ha a verbalitást és a testbeszédet nézzük, sokkal bonyolultabb és szigorúbb, mint gondolnánk.Előző blogunkban sok mindent leírtuk a köszönésről, a meghajlás fontosságáról és a japán etikettről.

Most még jobban belemélyedünk a finom részletekbe. 

Sokszor halljuk, hogy az ördög a részletekben rejlik. Japánban is megtalálható ez az élet minden területén, legyen az akár egy teaceremónia vagy egy nyelvileg tökéletesen udvarias megfogalmazás,ami visszatetszést kelthet, ha nem kíséri megfelelő testtartás.  Sőt, a nyelvi helyesség feltételezi az udvariassági szokások ismeretét is, ezért a helytelen mozdulat vagy tartás még inkább sértőnek hat.Ugyanakkor egy hiányos nyelvi megfogalmazás, kellő tartózkodást előadva, szimpátiát kelt. Nem kell tehát félni a megszólalástól, mert a japánok nyelvhelyességnél jobban értékelik az igyekezetet és az udvarias magatartást. 
A nyelvi kommunikációt esetenként helyettesítheti egy meghajlás vagy mozdulat. Futó találkozáskor például egy könnyű meghajlás tökéletesen megfelel a köszönésnek, beszélgetéskor pedig a figyelem érzékeltetésére az ismételt bólintás.

Egy beszélgetés felépítése:

Az udvariasság és a tolakodás látszatának elkerülésére be kell tartani a megfelelő sorrendet.Az első a figyelemfelkeltés, ami könnyed meghajlással történik és nem rögtön kezdünk bele mondandónkba.

Az első kifejezés után a beszélő kivár, majd a partner odafigyelését jelző – nyelvi (pl. hai), vagy nem nyelvi (odafordulás) – reagálása után folytatja a beszédet.

Bevezetés:
A helyzettől függően bemutatkozás vagy utalás az előző találkozásra, illetve közös ismerősre. Sohasem a kérdezünk rá a jelen helyzetre (hogy vagy).

Társalgás:
Udvariatlanság a társalgásból “kifelé” beszélni, például egy arra jövő ismerősnek odaszólni, vagy kívülről “beszólni”. Más szóval nem illik átbeszélni a partner feje felett. Igazából ez nálunk sem a megfelelő kommunikáció, de ami érdekes Japánban egy baráti társaságban sem igazán illendő ez, míg nálunk ez elfogadott.

Közlő jellegű beszélgetés:
A beszélgetés során figyelni kell a partner reakcióját és megfelelő időt hagyni a reagálásra. Illik alkalmazni a visszajelzés eszközeit. A témaváltást feltétlenül jelezni kell és közben elnézést kérni.

Kérő, bocsánatkérő helyzet:
Általános szabály, hogy a bonyolult magyarázkodásnál többet ér a beismerő sajnálkozás. A helyzettől függően a mosolygás is megengedett.

Vita :
Nem illik véleményt mondani, érdemben válaszolni, esetleg témát váltani addig, amíg a beszélő teljesen be nem fejezi a mondandóját. Ne felejtsük, a hai ‘igen’ nem jelent beleegyezést, csak a figyelmet jelzi.

Befejezés, elbúcsúzás:
A beszélgetés végét az idősebb, illetve a magasabb pozíciójú jelzi. Azonos szinten lévő partnerek esetén általában a beszélgetést kezdeményező félnek illik jelezni, hogy nem kívánja tovább lefoglalni a másik idejét.
A meghajlás itt sem hagyható el.

A beszéd tónus és a gesztusok:

A beszéd tónusa általában visszafogott és kiváró. A határozott beszéd tolakodó, kellemetlen hatást kelt náluk, kivéve ha rangban felettük álló beszél velük.  
A kéztartás alapvetően különbözik az Európában megszokottaktól. A kéz kinyújtott ujjai általában zártak. A széttárt ujjú nyitott tenyér nem szokásos, legfeljebb csak számoláskor, számok mutatása esetén. A nők nevetésnél, a szájuk elé kapják a kezüket, meg ha esznek akkor is.  Ugyanis nem illik mások előtt enni (ha a másik nem eszik), ezért evésnél is gyakran megfigyelhető, hogy eltakarják a szájukat. Ebből adódik, hogy japánul nem szoktak jó étvágyat kívánni a nyugati fogalmak szerint.  Igaz létezik az itadakimasu kifejezés ami a beszélőre (evőre) vonatkozik.

Nyilvánosan mutogatni ugyanúgy nem illik, mint nálunk. Önmagára mutatáskor, az “én” jelzésekor, nem a mellére, hanem az orrára szokás mutatni az embernek. Ha utat kér valaki, könnyű meghajlással, könyökből behajlított, feltartott karral teszi, olyan mozdulattal, mintha a kezével, mint egy karddal, átvágná a teret.  Kézzel hívni valakit, pont ellentétes mozdulattal történik, mint nálunk. Tenyérrel lefelé fordított kézzel, csuklóból lefelé integetés jelenti, hogy “gyere ide”.

Ha arra vetemednénk, hogy ilyet tegyünk, akkor sűrűn kérjünk elnézést vagy vonjunk be valakit, aki bemutat minket!

A tao eredetileg utat – pontosabban egy konkrét, meghatározott ösvényt – jelent, ma is a csillagok útját jelenti az égbolton, de jelenti a bölcs utat is, amely célhoz vezet, a rendet és a törvényt, amely mindenben érvényesül. Ebben a felfogásban hasonlít a hindu dharma fogalmára, annak karmikus  vonatkozásai nélkül, illetve a dharmával ellentétben a taót a legtöbb kínai filozófus szubsztanciális tulajdonságokkal ruházza fel.

Tárgyiasul, és magával a kifinomult ősanyaggal azonosul.

Miért fontos ezt megérteni?

Ezt a küzdelmes időszakot (ahol csak hatalomért folyt a harc) nevezik a taoisták klasszikus kornak. 

Kifejezetten ironikus, hogy egy ilyen zaklatott időszakban született a világ néhány legkiemelkedőbb és legtartósabb hatású elméje, olyan gondolkodók, akik a törvényektől a művészeteken át a hadviselésig alkottak elméleteket, amiket gyakorlatban is beváltottak. Lao-ce  Konfuciuszhoz hasonlóan elvetette a régi vu vallás bonyolult dogmáit és szertartásait. Viszont annak ellenére, hogy mind két gondolkodó nagy hatással  volt korára, a két filozófus nézete annyira különbözött egymástól, hogy Konfuciusz állítólag “érthetetlennek”  találta Lao-ce világnézetét. 

Az oka ennek a nézetkülönbségnek pedig abban keresendő, hogy a konfucianizmus  egy világi filozófiát, életvitelt követ, amelynek a bölcsesség a végcélja. Konfuciusz egy anyagi világban szeretett volna javítani az élet minőségén. A taoizmus inkább egy metafizikai és az érzékek földjére koncentrál. 

A világegyetem útjának követői az emberi léten felül emelkedve, mozgásos elmélkedéssel, meditációval és alkímiával igyekeznek elnyerni az örökkévalóságot.

Lao-ce fiatalemberként a császári kormány levéltárosa volt,de hamar megutálta a folyamatos intrikákat és eltávozott az udvartól. A Tao-tö-king a taoizmus alapkötete ebben az időszakban született, igaz abban megoszlanak a vélemények, hogy maga a nagy gondolkodó vettette-e papírra a gondolatait, vagy többen szerkesztették hosszú évtizedeken keresztül. Az biztosan látszik, hogy több szerző működött közre a  Tao-te-king létrehozásában a Tavasz és Ősz korszakában.

A mítosz sokkal “taoistábban” áll hozzá a történethez:

Még a Csou uralkodók idején, amikor a nap mint nap új kegyetlen hadúr tűnt fel a horizonton és hullott alá, ahogy az őszi Nap hagyja el az égboltot, Lao-ce kiábrándulva a császári udvar életéből elkezdte megkeresni a számára megfelelő utat. A megvilágosodás és a szelídebb szemlélődés mellett döntött. Elindult Kína nyugati határa felé, hogy mélyebben tanulmányozhassa buddhizmust. A tibeti határra érve rábeszélte az egyik határőrt, hogy segítse  papírra vetni a gondolatait. Ebben az 5000 szóban magyarázza el a világmindenség útját, illetve hogy milyen változások szükségesek, mi mást lehetne még csinálni az országot tönkretevő, folytonos háborúskodáson kívül.

Kifejtette, hogy nagyobb teret kéne engedni a politikai döntéseknek, hogyan épülne be ez a természet rendjébe, valamint a harmonizáló élet áldásairól is adott tanácsot. Filozófiáját elmondva a mester meghívta egy teára a határőrt. Miután megitta, felállt és eltávozott Tibet felé. Lao-ce eltűnt és soha többé nem látta senki.

Az írás amit a Ven-ce  határőr készített a Tao-te-king volt. Ezek után annak szentelte az életét, hogy halhatatlanná vagy  “hszienné ” lett Lao-ce tanításait terjessze.

Későbbi követői az “út”  politika mentes változatát választották.
Céljaik között szerepel az elmélkedés önmagunkról, a belső mindenség megtapasztalása
és a harmonikus  együttélés saját magunkkal.

Több irányzata létre jött, melyek nagyon enyhén eltérnek egymástól.

A különböző iskolák egy; vagy valamennyi elemét átvették a hagyományos taoizmusból.

Ezzel még változatosabban lehet megismerni önmagunkat, mert minden csak rajtunk múlik
és az út a lábunk alá fut.