Létezik egy afrikai történet, ami jól mutatja a meditáció közbeni odafigyelés és hallgatás minőségét. Egy kelet-afrikai törzsi szokás szerint a gyermek születésnapját nem onnantól számítják, hogy világra jött, és nem is a fogantatás pillanatától, mint más kultúrákban, hanem amikor először gondolatként megjelenik az édesanya fejében – ez az igazi születésnapja.

Amint az anya ráeszmél, hogy gyermeket szeretne a párjától, elhagyja a falut, leül egy fa alá, és csendben addig figyel befelé, amíg meg nem hallja a születendő gyermeke énekét. Énekelgeti magának, majd visszamegy a faluba és megtanítja a párjának, hogy mikor egyesülnek a szerelemben, ennek segítségével hívják meg a gyermeket közös életükbe. Aztán terhes lesz, és a magzatnak dúdolja a dalt, illetve megtanítja a bábáknak is, hogy szülés közben ez legyen az első hang, amit a gyermek hall, illetve a születése alkalmából összegyűltek is ezzel az énekkel tudják majd fogadni őt.

Később, ahogy cseperedik a gyermek, a falu lakói is megtanulják az ő saját énekét, így amikor pl. elesik és megüti magát, akkor valaki felveszi és ezzel a dallal nyugtatja meg. A különböző átmeneti rítusok során is ezt énekli a törzs, illetve az esküvői szertartáson a vőlegény és a menyasszony énekét is előadják. Aztán élete végén, amikor már öreg és haldoklik az ember, akkor a falu lakói összegyűlnek, és utoljára eléneklik neki a saját dalát. Amikor először hallottam ezt a történetet felébredt bennem a vágy, hogy egy olyan helyen éljek, ahol az emberek meghallják egymás énekét, ahol annyira összhangban vagyunk magunkkal és egymással, hogy így tudjuk üdvözölni egymást. 

A meditáció segít meghallani a saját dalunkat, és tisztelettel meghallgatni a körülöttünk élők énekét.