Létezik egy afrikai történet, ami jól mutatja a meditáció közbeni odafigyelés és hallgatás minőségét. Egy kelet-afrikai törzsi szokás szerint a gyermek születésnapját nem onnantól számítják, hogy világra jött, és nem is a fogantatás pillanatától, mint más kultúrákban, hanem amikor először gondolatként megjelenik az édesanya fejében – ez az igazi születésnapja.

Amint az anya ráeszmél, hogy gyermeket szeretne a párjától, elhagyja a falut, leül egy fa alá, és csendben addig figyel befelé, amíg meg nem hallja a születendő gyermeke énekét. Énekelgeti magának, majd visszamegy a faluba és megtanítja a párjának, hogy mikor egyesülnek a szerelemben, ennek segítségével hívják meg a gyermeket közös életükbe. Aztán terhes lesz, és a magzatnak dúdolja a dalt, illetve megtanítja a bábáknak is, hogy szülés közben ez legyen az első hang, amit a gyermek hall, illetve a születése alkalmából összegyűltek is ezzel az énekkel tudják majd fogadni őt.

Később, ahogy cseperedik a gyermek, a falu lakói is megtanulják az ő saját énekét, így amikor pl. elesik és megüti magát, akkor valaki felveszi és ezzel a dallal nyugtatja meg. A különböző átmeneti rítusok során is ezt énekli a törzs, illetve az esküvői szertartáson a vőlegény és a menyasszony énekét is előadják. Aztán élete végén, amikor már öreg és haldoklik az ember, akkor a falu lakói összegyűlnek, és utoljára eléneklik neki a saját dalát. Amikor először hallottam ezt a történetet felébredt bennem a vágy, hogy egy olyan helyen éljek, ahol az emberek meghallják egymás énekét, ahol annyira összhangban vagyunk magunkkal és egymással, hogy így tudjuk üdvözölni egymást. 

A meditáció segít meghallani a saját dalunkat, és tisztelettel meghallgatni a körülöttünk élők énekét.

A keleti vallások érdekessége, hogy – szemben a nyugatival, amely folyamatosan azt keresi, hogy mi a helyes és helytelen – a Japánban fellelhető vallások nem foglalkoznak a jó és rossz témájával. Nem adnak erkölcsi „kis könyvet” vagy segítséget  a mindennapi élet  etikai útvesztőihez.

Japánban jellemzően 3 államvallás van jelen, a sintoizmus, a buddhizmus és a kereszténység, de mivel a kereszténység új keletű dolognak számít a szigetországban, ezért a sintoizmust és a buddhizmust tekinthetjük a Japánt meghatározó hitvallásnak. A sintoizmus és a buddhizmus kifejezetten elfér egymás mellett, nincs verseny a hívőékért, mivel igazából semmi közük nincsen egymáshoz, bár már 1500 éve léteznek egymás mellet. A sintó eredeti értelemben nem vallás, legalábbis intézményesítve nem volt, nincsen írott kinyilatkozása, sem alapítója. Nagyon sokban hasonlít az ősi természeti vallásokhoz és az antik világ többistenhitéhez.

A sintoizmus gyökerei messze nyúlnak abba az időbe, amikor a sámánizmus határozta meg a hitet. Jelentése: az istenek útja, helyesebben „a szellemek útja”, ugyanis a sintóista szemléletben a hagyományos értelemben vett istenek helyét szellemek (kamik) töltik be. Az ősi vallásnak más elnevezése is létezik, hívják még kami no micsinek is, amely szintén „az istenek útját” jelenti. Az embert eleve isteni lénynek tartja, ezért a sintoizmus számára nem létezik az „eredendő bűn” fogalma, illetve nem lehet értelmezni a hit szempontjából ezt a megközelítést.

Lényeg : nincs bűn, egyszerűen nem létezik.

Természetesen az emberek számára nagy nehézséget okoz isteni mivoltuk megmutatása, ezért folyamodnak különböző megtisztulási rítusokhoz, amiket papok végeznek el.

Japánban a másik nagy múltú vallás a buddhizmus, hiszen ez kínai közvetítéssel jutott el a japánokhoz a tengeren keresztül. A buddhizmus elterjedésével alakult ki az írásbeliség, mivel a szentiratok kínai nyelven íródtak, így azok, akik tanulmányozni szerették volna őket, azoknak meg kellett ismerkedniük a kínai képírással. Ebben az esetben olyan dolog történt, ami kifejezetten japános (ami egyébként egész történelmüket és életmódjukat meghatározza), a kínai írásjeleket is saját ízlésük szerint alakították át.

Kialakult a buddhizmus egyedi arculata, amit a mai napig őriz Japán.

A tao eredetileg utat – pontosabban egy konkrét, meghatározott ösvényt – jelent, ma is a csillagok útját jelenti az égbolton, de jelenti a bölcs utat is, amely célhoz vezet, a rendet és a törvényt, amely mindenben érvényesül. Ebben a felfogásban hasonlít a hindu dharma fogalmára, annak karmikus  vonatkozásai nélkül, illetve a dharmával ellentétben a taót a legtöbb kínai filozófus szubsztanciális tulajdonságokkal ruházza fel. Tárgyiasul, és magával a kifinomult ősanyaggal azonosul.

Miért fontos ezt megérteni?

A taoizmus tulajdonképpen egy önismereti túra útvonal, ami nem csak a belső világunkba vezet,hanem a környezetünk ösvényein is segít eligazodni. Legyen az akár egy hegycsúcsra vezető keskeny csapás vagy a völgy mélysége, délibáb vagy egy tiszta tó tükre. Ha megtesszük mind a külső, mind a belső utazásunkat olyan helyekre eljuthatunk, ami eddig rejtve volt előttünk, vagy tudatosan (tudattalan) nem mertünk szembenézni vele.

Ahhoz, hogy megértsük ésszel és szívvel ezt az ősi nézőpontot, meg kell ismernünk az eredetét, a forrását, a magját, amiből szárba szökkent. A korai kínai spirituális filozófia legszikrázóbb egyénisége a taoizmus alapítója, Lao-ce volt, akiből követőihez, Csuang-céhez és Lie- céhez hasonlóan, többet őrzött meg a legenda és a hagyomány, mint a konkrét történet írás.  Munkássága a mítoszok ellenére is megőrizte hitelességét. Konfuciuszt kortársának tartják, a születésé taz időszámításunk előtti 6. század elejére vagy az 5. századvégére teszik. Leginkább azt tudhatjuk, hogy  Lao-ce  a zaklatott és háborús időszakban a Csou-dinasztia uralmának végén születhetett és ez az évszám a Krisztus előtti 604. esztendőre tehető.

Kína történelmének a Kr. e . 8. századtól egészen a 3. századig  terjedő időszaka nem  a béke birodalma volt. Összeomlott a régi társadalmi és politikai rendszer, az országot polgárháborúk sora marcangolta. A politikai zavargások időszakát, ami 500 évig tartott, két részre osztják. Ennek az időszaknak első szakaszát  a Tavasz és Ősz korszakának (Kr. e. 770-476) nevezzük. A korszak maga nagyon véres és kaotikus volt, tekintve, hogy több, félig önálló, feudális  állam élén lévő  5 hadúr folyamatosan küzdött a hatalomért, amit a Csou-dinasztia jóvá is hagy. Pénzzel és vassal támogat, aminek később meg is lesz az eredménye, mert ezeknek a haduraknak  az elkövetkező 300 évben sikerül Kína 150 hűbéres királyságát lecsökkenteni 44-re. A Tavasz és Ősz korszakát a centralizáció váltotta fel, amely során a Csou-birodalom fokozatosan bekebelezte és a későbbi királyságokból egy birodalommá kovácsolta az ókori Kínát.

Ezt a küzdelmes időszakot (ahol csak hatalomért folyt a harc) nevezik a taoisták klasszikus kornak. 

Kifejezetten ironikus, hogy egy ilyen zaklatott időszakban született a világ néhány legkiemelkedőbb és legtartósabb hatású elméje, olyan gondolkodók, akik a törvényektől a művészeteken át a hadviselésig alkottak elméleteket, amiket gyakorlatban is beváltottak. Lao-ce  Konfuciuszhoz hasonlóan elvetette a régi vu vallás bonyolult dogmáit és szertartásait. Viszont annak ellenére, hogy mind két gondolkodó nagy hatással  volt korára, a két filozófus nézete annyira különbözött egymástól, hogy Konfuciusz állítólag “érthetetlennek”  találta Lao-ce világnézetét.

Az oka ennek a nézetkülönbségnek pedig abban keresendő, hogy a konfucianizmus  egy világi filozófiát, életvitelt követ, amelynek a bölcsesség a végcélja. Konfuciusz egy anyagi világban szeretett volna javítani az élet minőségén.

A taoizmus inkább egy metafizikai és az érzékek földjére koncentrál. A világegyetem útjának követői az emberi léten felül emelkedve, mozgásos elmélkedéssel, meditációval és alkímiával  igyekeznek elnyerni az örökkévalóságot.

Lao-ce fiatalemberként a császári kormány levéltárosa volt,de hamar megutálta a folyamatos intrikákat és eltávozott az udvartól. A Tao-tö-king a taoizmus alapkötete ebben az időszakban született, igaz abban megoszlanak a vélemények, hogy maga a nagy gondolkodó vettette-e papírra a gondolatait, vagy többen szerkesztették hosszú évtizedeken keresztül.

Az biztosan látszik, hogy több szerző működött közre a  Tao-te-king létrehozásában a

Tavasz és Ősz korszakában.

A mítosz sokkal “taoistábban” áll hozzá a történethez:

Még a Csou uralkodók idején, amikor a nap mint nap új kegyetlen hadúr tűnt fel a horizonton és hullott alá, ahogy az őszi Nap hagyja el az égboltot, Lao-ce kiábrándulva a császári udvar életéből elkezdte megkeresni a számára megfelelő utat. A megvilágosodás és a szelídebb szemlélődés mellett döntött. Elindult Kína nyugati határa felé, hogy mélyebben tanulmányozhassa buddhizmust. A tibeti határra érve rábeszélte az egyik határőrt, hogy segítse  papírra vetni a gondolatait. Ebben az 5000 szóban magyarázza el a világmindenség útját, illetve hogy milyen változások szükségesek, mi mást lehetne még csinálni az országot tönkretevő, folytonos háborúskodáson kívül.

Kifejtette, hogy nagyobb teret kéne engedni a politikai döntéseknek, hogyan épülne be ez a természet rendjébe, valamint a harmonizáló élet áldásairól is adott tanácsot. Filozófiáját elmondva a mester meghívta egy teára a határőrt. Miután megitta, felállt és eltávozott Tibet felé. Lao-ce eltűnt és soha többé nem látta senki.

Az írás amit a Ven-ce  határőr készített a Tao-te-king volt. Ezek után annak szentelte az életét, hogy halhatatlanná vagy  “hszienné ” lett Lao-ce tanításait terjessze.

Későbbi követői az “út”  politika mentes változatát választották.
Céljaik között szerepel az elmélkedés önmagunkról, a belső mindenség megtapasztalása
és a harmonikus  együttélés saját magunkkal.

Több irányzata létre jött, melyek nagyon enyhén eltérnek egymástól.

A különböző iskolák egy; vagy valamennyi elemét átvették a hagyományos taoizmusból.

Ezzel még változatosabban lehet megismerni önmagunkat, mert minden csak rajtunk múlik
és az út a lábunk alá fut.